A műszaki gazdaság az elmúlt két évtizednyi történelmi átalakulás eredményeképpen már jó ideje álomvilágban él. A „hatalomra került” közgazdász-pénzügyi-jogász vállalatvezetés különösen a műszaki területen, hosszú távon, jelentős kárt képes okozni a menedzsment mérsékelt műszaki rálátása miatt.

Rendkívül látványos eredmény, amikor nagy beruházások születnek, túlontúl költséges gépek, berendezések, járművek kerülnek beszerzésre egy cég életében. Különféle pályázati pénzek elköltésével grandiózus fejlesztés indul meg egy adott társaságnál, majd a vezetés elégedetten dől hátra várva a széles munkavállalói rétegekből érkező elismerést és hálálkodást. Igen ám, de mára sajnos a vállalatvezetésekből döntően hiányzik a műszaki szemlélet, a technikai rálátás, egyszersmind a műszaki intelligencia.

A vállalathoz bekerülő nagyértékű gépek, berendezések karbantartására, vagyis további biztonságos üzemeltetésére viszont már nem, vagy csak alig fordítanak kellő költséget figyelmet, törődést vezetői szinten. A probléma erősödik, miközben marad az a szűk munkavállalói kör, akik lelkiismeretüktől vezérelve megpróbálnak a rendelkezésre álló szűkös forrásokból is csodákat tenni. Köztudott pedig, hogy a karbantartás, a kisebb hibaelhárítások elmaradásával bármilyen korszerű géppark is nagyon rövid időn belül képes leamortizálódni. A gépek, berendezések, járművek a tervezett élettartamuk töredékideje alatt válhatnak használhatatlan ócskavassá, miközben okos, előrelátó üzemeltetéssel nem csak megtérülést, hanem hasznot hajthatnának.

További probléma, hogy a kezelők, -sokszor költséges- képzésén is jelentős mértékben spórolnak a különféle cégek, ugyanakkor néha az is előfordul, hogy szélsőségesen sok munkavállalót képeznek ki pont azért, hogy éreztessék a dolgozókkal, hogy ők bizony könnyen pótolhatók. Egyik megoldás sem jó, a követendő út, az valahogy a kettő között van. A képzetlen, segédmunkás szintű munkavállaló nagy kárt képes okozni, nyilván akaratlanul is, a méregdrága berendezésekben, a hozzá nem értésével, tájékozatlanságával. A megszorító vállalati intézkedéseknek nem a műszaki személyzet képzésén (továbbképzésén) kellene fogást találniuk. Olyan munkavállalókra van szükség, akik tisztában vannak a munkaeszközük értékével és kifejezetten rangnak érzik az adott berendezésen dolgozni, tevékenykedni. A kezelők megfelelő szintű kioktatására, az előbbiek miatt, különösen nagy figyelmet kell fordítani.

Ezt követően pedig, nem elhanyagolandó szempont, a dolgozó megbecsülése tisztességes jövedelemmel és szakértelmének erkölcsi elismerésével. A gépkezelőt nem lesöpörni kell az asztalról, hanem véleményét meghallgatni, tapasztalatait elfogadni, mert általában nagyobb meghibásodások, üzemzavarok előzhetők meg a kisebb volumenű javítások időbeni elvégzésével. Az üzemeltetésben elsődleges információkhoz a kezelőktől juthatunk, ismerik a rájuk bízott berendezés erősségeit, gyengeségeit, fejlesztési irányait.

A túlságosan nagylétszámú kiképzett gépkezelői létszám viszont azt generálhatja, hogy senki sem érzi magáénak a gépet, berendezést, járművet. formálisak a műszakok utáni gépátvételek-átadások, egy-egy meghibásodás felett könnyebben elsikkad a figyelem. Ugyanakkor a munkavállaló mást sem hall mint azt, hogy beosztásában mennyire könnyen pótolható, hiszen vannak bőven akik azonnal a helyére tudnak lépni. A kezelőszemélyzet, ebben a helyzetben sajnos nincs megbecsülve, egzisztenciálisan labilis helyzetben azzal a tudattal dolgozik, hogy másnaptól bárki képes lesz betölteni az állását. A munkavállaló figyelme, már nem a gép körül forog, hanem a munkahelye megőrzésén. Éppen a gépkezelőkön múlik a legtöbb, nemcsak a munkavégző képességüket, hanem magukat a dolgozókat kell munkahelyükön megőrizni, mert a gépek, berendezések, járművek üzemeltetésében a magáénak érző, hozzáértő, „gazda szemlélet” lenne a legideálisabb.

Somlai Szilárd