Sokan és sokféleképpen írtak már a közmunkáról. A kormány természetszerűleg csodafegyverként állítja be, amely hozzájárul a foglalkoztatás növeléséhez.  Ezt kívánja az érdeke és a látszat fenntartása, mindenekfelett.  Az önkormányzatok képviselői, akik hatáskörébe került a közfoglalkoztatottak értelmes tevékenységgel való ellátása, meglehetősen vegyes tapasztalatokról számolnak be. 

A témában jártas szakemberek, kutatók szinte egységesen elítélik a szociális segélyezés egy részét eme formában kiváltó, rendkívül alacsony bérért történő „foglalkoztatást”.  A közmunkások – nos, köztük szintén megoszlanak a vélemények – magyar emberre jellemző módon elfogadják, hogy ez van, ennek kell örülni. Nem lázadoznak, legalábbis látható, érezhető tömeges formában nem. Sokan nem is engedhetik meg maguknak a rendszer elleni nyílt fellépést.  A magyar társadalom közmunkában személy szerint nem érintett része pedig egyszerűen nem foglalkozik a dologgal – nem az én ügyem, örülök, hogy van nekem munkám, jó helyzetem, vagy éppen így vagy úgy szerzett vagyonom, megélhetésem. Amikor a közmunkásokról beszélünk, a társadalom gyakran legkiszolgáltatottabb, vagy csak egyszerűen átmenetileg nehéz helyzetben lévő, az aktív lakosság számához viszonyítva jelentős rétegéről van szó.  És nem, nem csak a jellemzően alacsony képzettségű, gyakran halmozottan hátrányos körülmények között tengődő, vagy mélyszegénységben élő romákról, hanem teljesen átlagos honfitársainkról, akiknek csupán annyi a „bűne”, hogy rossz helyre, rossz vidékre vagy környezetbe születtek és ragadtak bele. Ismerjük az elhíresült – politikus - mondást: aki nem viszi valamire, az önhibás.  Ez a mondat nem hogy társadalmi, de emberismeretből is egyesre vizsgázik. Nem lehetetlen, de nem is mindennapos a társadalom legalsóbb rétegeiből legfelülre kerülni és emberileg sem mindenki képes megugrani a saját határait.  Nem kell magyarázni: lehet, hogy mindenki egyenlőnek és meztelenül születik a világra, de az, hogy egy borsodi faluba vagy egy budai villában folytatja földi pályafutását, sok mindent determinál – legalábbis egy jó időre - az életében. Abban, hogy társadalmi rétegeket ugorjunk fel vagy le, az oktatás, a munkahely, a tisztességes megélhetés kulcsfontosságú.

Nem szabad elfelejteni, hogy mivel elvileg jogállamban élünk, az embereknek jogai, az államnak pedig kötelességei is vannak. Az állam kötelessége, hogy egy olyan társadalmi-gazdasági közeget teremtsen, amiben az oktatás és a munka, a biztos munkahely nem kiváltság, hanem akiben erre igény van, elérhető lehetőség legyen. Bár az oktatás elvileg mindenki számára, „ingyenesen” elérhető, sőt kötelező, a rendszeren belüli visszásságok, ellentmondások ismertek. A foglalkoztatási helyzet rengeteg sebből vérzik. A probléma valóban nem új keletű, a jelenlegi és a korábbi kormányoknak a szocializmus nehéz örökségével kellett szembenézni, a rendszerváltást követő folyamatok eredményeként ugrásszerűen megnőtt a munka és biztos megélhetés nélkül maradt emberek aránya és abszolút száma. A tömeges korengedményes/kedvezményes nyugdíjazás és a „leszázalékolás” gyakorlata csak átmeneti enyhülést hozott és mit sem változtatott a tényen, hogy a közgazdasági egyenletben nem elsősorban a munkaerő kínálati oldala az elégtelen, hanem a rendelkezésre álló álláshelyek, munkalehetőségek száma, az, ami erőteljesen korlátozott. Az álláskeresők, munkanélküliek európai összehasonlításban is magas arányával kezdeni kellett valamit, hiszen a gazdaság – retorikai – száguldását a foglalkoztatási statisztika nem támasztotta alá. Mivel a piaci munkahelyek – amelyek a tényleges gazdasági hasznot hozzák az országnak – nem bővültek, ezért a munkára még alkalmas embereket (bizonyított, hogy az egy éven túl munka nélkül lévő emberek sokkal nagyobb eséllyel ragadnak benne a helyzetükben, onnan pedig már csak lefelé vezet az út) nem volt képes a piacgazdaság felszívni.  Ezt a helyzetet súlyosbította, hogy időközben visszaterelték a rokkantnyugdíj rendszeréből a még munkára alkalmasnak minősítetteket – ami akár sikernek is lenne tekinthető, ha a másik oldalon még mindig nem az egymillió munkahelyek fájó hiányával szembesülnénk.

Erre bevetette a kormány a közmunkát. Az eredeti elképzelés szép és nemes: hal helyett hálót, segély helyett munkát. A közmunka eredetileg átmeneti foglalkoztatási forma: adott ideig, szociális segély és munkanélküliség helyett a munkaerőpiacon tartani az egyént. Ez az, ami valami teljesen mássá alakult az elmúlt években. Emberek százezrei (!) ragadtak bele a rendszerbe úgy, hogy közülük 10 %-nál nem többen kerülnek ki az elsődleges munkaerőpiacra. Nem csoda: a rendszer sajátossága, hogy ösztönzés helyett érdekeltté teszi a közfoglalkoztatottat abban, hogy ne keressen munkát: úgyis „behívják”. A közmunkások által végzett munka gyakran nem jár hozzáadott értékkel: a közmunkás helyeket fel kell tölteni, de korlátozottak a minőségi munkalehetőség körülményei és feltételei is.  A közmunkához kapcsolódó képzés átgondolatlanul, nem ritka, hogy a munkaerő-piaci igények és a helyi sajátosságok, gazdasági lehetőségek teljes mellőzésével történik. Ugyanakkor romboló hatással is lehet a mikro és makrogazdasági helyzetre: kistermelőket, helyi iparosokat lehetítleníthet el az olcsó alternatíva, több esetben előfordult, hogy munkaszerződéssel alkalmazottak és tisztességes bér helyett éhbérért foglalkoztatott közmunkásokkal töltik fel az értékes állásokat.

Érdekes módon, a foglalkoztatási statisztikákban a közmunka ténylegesen megjelenik, erőteljesen javítva a munkanélküliek arányát a papíron. A jogi szabályozását tekintve a Munka Törvénykönyve viszont csak elnagyoltan utal rá. Munkavédelem, megfelelő körülmények? Ugyan. És ami a legfájóbb pont: a közmunkáért járó juttatás, mert ezt bérnek aligha nevezhetnénk: heti 5 nap, napi 8 óra munkáért, nettó 51 847 Ft (2015-ben a nettó minimálbér 68 775 Ft volt). Egyesek szerint meg lehet belőle élni? Akkor tessék kipróbálni. A döntési helyzetben lévőknek bizonyára sikerült a mutatvány, hiszen a közmunkás „bér” fix összegét 2016-ban nem tartották szükségesnek emelni, vagy egyáltalán közelíteni a nettó minimálbér munkavállalói szempontból egetverő összegéhez.      

Valószínűleg – bár egyértelmű jelei nincsenek - a kormány mégiscsak érzi a helyzet és az „eszköz” tarthatatlanságát.  2016-ban új fejlemény, hogy aki elhelyezkedik a munkaerőpiacon, az a közmunkás szerződésének időtartamára igényelheti a közmunkás bért is. Elvileg ennek motiváló erővel kellene bírnia az egyén felé – ugyanakkor tömeges elhelyezkedéstől a jelenlegi munkaerőpiaci helyzet mellett nem kell tartanunk. Magyarország, mi így szeretünk??!

Kelemen Melinda